Most számomra az egyik legfájdalmasabb álláskeresési történtemet osztom meg. Jelentkeztem egy állásra, ami a hirdetés alapján nem volt túl izgalmas, de a cég és a tevékenységük nagyon érdekelt. Egy elég speciális területen működő amerikai vállalat magyarországi leánycégéről van szó. A cégnek és a termékeinek elég komoly a presztízse, de a specialitása miatt a szakmán kívül kevésbé ismerik.
Behívtak állásinterjúra, ahol meséltek bővebben az állásról és nagyon tetszett. Kb. ilyen állást képzelek el magamnak, egy ilyen cégnél. Szó szerint álmaim állása bontakozott ki a szemem előtt. Szóval az első körben egy kellemeset beszélgettünk az adott szervezeti egység vezetőjével. Kifejezetten jól éreztem magam, és teljesen felizgatott az állás. Rövidesen hívtak második körre, ahol már a cég magyarországi igazgatójával volt egy interjú. Elég nehézkesen indult, de a végére jól sikerült. Ő is mesélt még, az állásról és arról, hogy azt látja, én megfelelnék, pedig ez elég speciális munka, nehéz olyan embert találni, aki a teljes folyamatot jól át tudja látni. Szóval úgy tűnt sínen van a dolog.
A HR-es pár nap múlva felhívott, hogy bármilyen felvételre az európai régió HR vezetőjének kell rámondani az áldását. Viszont mivel ez egy stratégiailag fontos állás, ezért nem a HR-es hanem az európai régi igazgatója fog velem interjúzni videókonferencián keresztül. De mielőtt leszervezik az interjút, ki kellene küldeni a teljes anyagomat, mert a nagyfőnök még nem látta. Ehhez viszont kicsit szerkeszteni kellene a CV-met és kellene írnom egy jó motivációs levelet (angolul). Ehhez megkaptam a támogatást, felhívott a HR-es (az itthoni), hogy segít, menjek be és megbeszéljük. Elmondta, mire ugrik a nagyfőnök, és mi mindent kell kiemelnem. Kis túlzással azt mondhatom, hogy lediktálta nekem a cover lettert és együtt átszerkesztettük a CV-met, sőt ehhez is mondott pár jótanácsot. Erre a beszélgetésre bejött egy kis időre a magyar főnök is, aki elmondta, hogy őket meggyőztem, és most együtt kell meggyőznünk az európai főnököt. Kaptam szakmai anyagokat, hogy olvassam, ismerkedjek a területek szakkifejezéseivel stb. Tehát gyakorlatilag ők támogattak engem elég komolyan, hogy minden rendben legyen...
Eljött az videókonferenciás angol interjú napja. Izgultam, mert komoly tétje volt a dolognak. A HR-es ott ült mellettem, és párszor be is segített, de erre nem volt szükség. Az interjú elég kemény volt. Nem tartott egy teljes óriáig, kb 40 perc lehetett. Eléggé megszorongatott a fickó, de úgy éreztem álltam a sarat, igaz benne volt, hogy itt ki fogok esni. Nem tudtam megítélni a dolgot, de reménykedtem.
Ezután 2-3 hét csend következett. Vártam a jelentkezésüket, akkor is, ha negatív a választ. Egyszer csak hívott a HR-es: jól szerepeltem a nemzetközi interjún is, ki is választottak az állásra, de mégsem tudnak felvenni. Az anyavállalat teljes létszámstopot vezetett be, és nem vehetnek fel senkit. Azt mondta, hogy ez lehet, hogy pár hónapig tart, de szerinte fél év múlva legkésőbb biztosan feloldják és akkor majd keresnek. Ez több mint egy éve volt, szerintetek kerestek? Jó válasz, nem!
Nagyon szomorú és dühös voltam, sőt vagyok ma is, ha erre gondolok. Mire volt ez az egész jó? Ha nem akarnak embert felvenni, miért hirdetik meg az állást, és miért húzzuk egymás idejét? Mérhetetlenül csalódott vagyok, mert természetesen azóta sem hívtak, még csak annyival sem, hogy bocs, máshogy alakult. Nem tudom mire vélni a kezdeti barátságos hangulatot és támogatást és ezt a visszatáncolást. Azóta sincs semmi kapcsolat, nem hívtak, még csak infó sem arról, hogy mi újság, várható-e változás. Értem én, nyilván ejtve lettem...
Nem ez az egyetlen eset, amikor az utolsó pillanatban történt valami, ami miatt nem jött össze a dolog (rövidesen írok a többiről is)... Miért kapom sorra ezeket a helyzeteket?
Ha van egy történeted a munkaerőpiacról álláskeresőként, amit szívesen megosztanál, írd meg nekem az ujallastakarok.blog@gmail.com címre. Diszkréció garantált!
