Még tavalyelőtt nyáron történt az, hogy már akkor is intenzíven kerestem állást, és az egyik ismerősöm átküldött nekem egy e-mail címet, hogy küldjek oda egy CV-t, mert keresnek embert. Az e-mail második fele egy elég jó nevű nemzetközi nagyvállalat volt, szóval gondoltam miért nem. Kérdeztem, hogy mégis milyen állás, de annyit mondott, hogy nem tudja pontosan, de látta valahol a céges intraneten a hirdetést, de már nem érhető el, csak az e-mail címet tudja (mert éppen a közvetlen főnökéé), de úgy emlékszik, hogy én megfelelek a kiírásnak. Elküldtem hát a CV-t.
Viszonylag gyorsan pár nap múlva hívtak is, és elmentem az állásinterjúra. Már a bejutás sem volt könnyű, mert a portás minden adatomat elkérte, és a kezembe nyomott egy szabályzatot, hogy a vállalat területén milyen szabályok vannak. Ezt nyilvántartásba vette és elmondta, hogy ha legközelebb jövök, akkor már nem fogok ilyet kapni.
Majd kezdődött az interjú. Leült velem szemben kb. személy, az adott szervezeti egység vezetője egy kollégája (aki mellé kerestek embert) és két HR-es. Elkezdtünk beszélgetni, és nem mondtak semmit az adott pozícióról, mert azt feltételezték (teljesen jogosan), hogy én tudom mire jelentkeztem. Rendkívül kellemetlen volt. Aki javasolta, hogy jelentkezzek pedig kérte, hogy ne hivatkozzak rá, mert nem kell, hogy tudják, ismerjük egymást. Szóval rá sem hivatkozhattam, sőt arra sem, hogy valaki javasolta, hogy küldjem be, mert megkérdezik, hogy ki volt.
Szép lassan rájöttek, hogy nem nagyon vagyok képben, és lassan elmondták, miről is van szó. Rövidesen kiderül, hogy a végzettségem alapján valóban meg is felelek a munkának, és őket nem zavarja, hogy nincs tapasztalatom a területen, mert könnyen bele lehet tanulni, amúgy is nagyrészt rutinmunka, és kapcsolattartásról van szó. Szép lassan kiderült mi is lenne a feladat, és ahogy egyre többet tudtam meg róla, egyre inkább biztos volt, hogy én ezt nem akarom csinálni. Itt még nagyon az álláskeresési folyamat elején voltam, szóval azt gondoltam, nem gond, majd jón más helyette. Szóval egyre érdekesebb hangulata kezdett lenni a beszélgetésnek. Ők viszont egyre inkább rám voltak kattanva, közben pedig a főnök elmondta, hogy tudnom kell, itt nem lesz lehetőségem arra, hogy kreatívkodjak (nem tudom ezt miért mondta), mert ez nem arról szól. De közben folyamatosan mondta, hogy jól lennék a céghez, bele fogok tanulni, és jó lesz... Igaz soha nem tudnék 2-3 napnál hosszabban szabadságra menni (még nyáron sem)...
Ezután a HR-es hölgy, aki egy 50 körül nem szimpatikus nő volt elkezdett mindenféle idióta kérdéseket feltenni. Elég jól ismerem már a HR-esek kérdéseit, de ilyenekkel sehol máshol nem találkoztam... Válaszoltam neki 2-3 mondatban, majd megkérdezte, hogy csak ennyi? Miért nem beszélek többet? Mondtam, hogy szerintem erre ennyi volt a válasz, de ha ez kevés akkor sem tudok többet mondani. Majd megkérdezte, hogy a jutattási csomagról mondjon-e pár szót. Igen, ez érdekelt, hogyne érdekelt volna. Erre közölte, hogy erről nem is tud most beszélni, már erről már csak a második körben beszélnek, ha továbbjutok (akkor miért dobja fel? És miért is nem lehet erről első körben beszélni? Ez elég fontos, nem?). Itt lett nagyjából vége a beszélgetésnek.
A főnök kísért ki, és közben azt mondta, hogy látja, hogy nem teljesen fekszik nekem ez a munka, amit megért, de kéri, hogy pár napon belül jelezzek neki vissza, mert ha nem érdekel ne húzzuk egymás idejét (teljesen igaza van). Ebben maradtunk.
Akkor még bíztam abban, hogy lesz más lehetőség, bár sosem tudom meg, hogy felvettek volna-e. Írtam neki erről egy levelet, amire válaszolt is, köszönte az információt. Így nem kerültem oda dolgozni.
A történetnek nincs tanulsága, vagy csattanója. Csak talán annyi, hogy akkor érdemes jelentkezni, ha tudjuk is mire jelentkezünk...
Ha van egy történeted a munkaerőpiacról álláskeresőként, amit szívesen megosztanál, írd meg nekem az ujallastakarok.blog@gmail.com címre. Diszkréció garantált!
